Gen 32

Gen 32

Reibach Gabriella

Kedves Testéverek!

A teológián amikor tanultuk az igehirdetés tudományát, azt mondta az egyik professzorunk, hogy minden igehirdetésnek adjunk címet. Ez aztán megkönnyíti majd készülést, mert ezt figyelemben tartva jobban a témánál tudunk maradni és a hallgatók is könnyebben megértik az üzenetet. Persze ezt a címet nem szoktuk bemondani, hanem csak úgy megtartjuk magunknak. Én mégis most arra bíztatnék mindenkit, hogy ezeket a címeket próbáljuk meg kitalálni. Sokat segít ugyanis. . Legyen egy olyan mondatunk az istentisztelet végére, amit úgy magunknak megfogalmazunk az ige alapján. Ezt üzente nekem ma az Úr. Jó, ha erre rászokunk, mert akkor könnyebben emlékezünk majd a prédikációra otthon is. Amikor mára készültem, sokat töprengtem, mi is legyen a címe, valami ilyesmire jutottam, hogy küzdelem Istennel, vagy pedig harc az áldásért. Küzdelem Istennel....kicsit furcsán hangzik, mert Istenről nem a harc szokott eszünkbe jutni, hanem inkább a szeretete, a gondviselése, ma mégis egy olyan térténetet olvastunk, melyben Jákób fizikailag is harcol az Úrral.

Jákób életében egy nehéz ponthoz érkeztünk, tulajdonképpen élete fordulópontjához. Sok nehézségen van már túl, sok csalódáson, de örömök is adattak az életébe. Apósa házában tulajdonképpen jól megy a dolga, szépen gyarapszik a vagyona. Két feleségétől sorra születnek a gyermekei, igencsak népes családot alkotva. Azt is mondhatnánk felületesen, hogy mind családilag, mind pénzügyileg rendben van az élete. De hát ezt is vártuk, hiszen amikor menekült a testvére haragja elől, és látta azt az érdekes álomt, melyben megszólíotta az Úr, meg is ígérte neki, hogy megáldja őt és megsegíti. 20 év után mégis visszaindul Kánaánba, a szülőföldjére, és még testvére haragját is inkább bevállalja, csak hogy meneküljön anyagias apósától, aki kihasználja őt. Szólítja őt az Úr és útra kel. Jákób ismét menekül. Mindig fut valami elől és nem valami felé tart az élete. Nagyon nehéz lehet így élni, hogy mindig menekülök , mindig próbálom a könnyebb utat választani és nincsenek céljaim.Félellemmel tekint előre, mert nem úgy jött el az atyai házból, hogy rendezve legyenek a dolgai. Mindenki haragszik rá, a testvére is, az édesanyja is. Hogyan lehet ezt majd helyre tenni? Ahogy közeledik a hazai táj felé, egyre inkább szorong, akárcsak a tékozló fiú amikor ballagott hazafelé. Mi jutott eszébe, mihez nyúlt Jákób? Ahhoz amihez eddig is, a furfangjához, a leleményességéhez, az ügyeskedéséhez. És azt gondolja, hogy meg lehet vásárolni Ézsau megbocsátását, szeretetét. Ezért kieszeli, hogy a legszebb állatokat a nyájából előre küldi majd a szolgáival és felajánlja neki. Akkor majd biztosan megbocsát. Ő maga nem mer előre menni, de mindenki mást előre küld. A feleségeit, a gyermekeit, a szolgáit.

Mennyire igez ez ránk is, amikor nehéz helyzetben vagyunk, amikor egy-egy krízis van az életünkben, mit csinálunk? Mihez fordulunk? Ahhoz, amit már ismerünk, ahhoz amiben bízunk. A magunk eszében, a taktikánkban, a problémamegoldó mintáinkban, vagy éppen egy másik ember tanácsában. Még akkor is ezekben bízunk, ha már tapasztaltuk is, hogy ezek nem vezetnek sikerre. Mennyire nehéz kilépni ebből a mókuskerékből, ezt láttam, ezt teszem én is. Jákób tudja, érzi, hogy a tektika nem mindig jön be, de nem tud megtagadni önmagát. Mindenkit elküld maga mellől. És ebben az esti csendben, amikor azt hiszi, hogy egyedül van, akkor találkozik újra az Istennel. Nagy öröm az, ha az ember együtt van a szeretteivel, a családjával, de szükségünk van a csendre is. Mert a csendben lehetőségünk van átgondolni és rednezni dolgokat. És Jákób kettesben marad az Istennel. Szoktunk-e kettesben lenni az Istennel? Amikor nincs más ott, amikor csend van, amikor talán éjszaka van, amikor nincs semmi csak a félelmem, az aggodalmam, a dühöm vagy a vágyaim és akkor elém jön az Isten. Amikor nem kell másnak lennem, amikor nem kell eljátszanom, hogy bírom én az élet terhét, amikor lehetek egészen őszinte. Csak az Isten és én. Szükségünk van ilyen találkozásokra, mert ebben sok minden dől el.

J ákóbot megkeresi az Úr és egy nagyon érdekes szót olvasunk itt, rátámad, azaz szó szerint megtámadta őt és harcoltak. Mint kér agancsánál üsszefonódott szarvasbika. Ha az egyik mozdul, mozdul a másik is, nem bírnak egymással. Hogy alakulhat ki ilyen patthelyzet? Hogyan képes az ember ilyen elképesztően belekapaszkodni az Istenbe? És hogyan képen arra a világmindenséget teremtő Úr, hogy ne nyomja úgy össze az embert, mint egy molylepkét? Azért, mert nem az a célja, nem azt akarja, hogy Jákób elpusztuljon, hanem hogy megtanuljon, megtapasztaljon valamit. Jákób a vallásos családban felnőtt ember mintaképe, aki a szüleitől, nagyszüleitől hallott Sitenről, csupa jó dolgot meg is tanult róla, de most érkezett el a pillanat, hogy az Ő életébe is belépjen az Úr, hogy ne csak vallása legyen, hanem élő hite is! Hogy végre ne a maga ügyeskedésében bízzon, hanem megtanulja rábízni magát az Úrra. Jákób óriásit tévedett, mert azt gondolta, hogy a harcát Ézsauval kell majd megvívnia, ahogy hazatér, de most járött, hogy Istennel van elintézetlen dolga. Végső soron az Istennel van dolgunk, mindannyiunknak! Hol vívjuk mi a csatáinkat? Lehet, hogy a házastársaddal, a volt házastársaddal, a testéveddel, a szomszédoddal, sokszor azt gondoljuk, a szüleink, vagy éppen a gyeremekeink az ellenfeleink. De vajon nem Istennel van mégiscsak elrendeznivalónk? Sok ember életében tapasztalom ezt, hogy a világgal való szembenállása alapvetően az Istennel való szembenállásának a tükörképe. Egyszer mindannyunk éltében eljön, vagy már el is jött az a pillanat, amikor Isten megmutatja magát és arra kér, hogy győzzél. Győzd le magad, a bűnös természetedet, a folymatos ellenállásodat, az okoskodásodat, a mesterkedéseidet és add át magad az Istennel. Úgy, ahogy vagy. Amikor már jön a hajnal, vége a csatának is, Jákóbot úgy megüti a küzdőtársa a csípőjénél, hogy lesántul. Belerokkal ebbe a találkozásba. Bizony néha mi is belerokkanunk az Istennel való találkozásba, néha bennünket is megsebez az Úr, megsebez, de be is kötöz. Mert szeret bennünket, mert nem pusztítani akar, hanem átformálni. Hogy ne ellene küdjünk tovább ebben az életbe, hanem az Ő oldalán. De mielőtt elmenne ez a furcsa idegen, Jákób még egyszer belekapaszkodik, és azt mondja, hogy „amíg meg nem áldasz, én nem engedlek el”. Micsoda felismerés! Most már tudja, hogy kivel küzdött és azt is tudja mire van szüksége! Nem a vagyonra, nem a mesterkedésre, nem a problémamegoldó képességeire, hanem az Isten áldására! De hát...azt nem kapta már meg Jákób-tehetnénk fel jogosan a kérdést! Hiszen az első találkozásban, ott az álomban is megígérte neki az Úr, aztán ott van a szép nagy családja, az állatai, a vagyona, ez mind nem az Isten áldása? Miért kéri mégis újra? Mi gyakran összekeverjük az Isten áldását az Isten jóságával. A Biblia sehol nem mondja azt, hogy az áldás a vagyonból kimutatható. Ami eddig Jákób életében történt az Isten jósága és megelőlegezett szeretete, de az áldás még csak most jön. Sokszor becsapjuk talán öngamunkat is, hogy a jóságot, összekeverjük az áldással, sőt azt hisszük, hogy ha valakit megáld az Úr, akkor azzal csak jó dolgok fognak történni. Éppen ennek a fordítottját szoktam tapasztalni. Megáld bennünket az Úr olyan dolgokban is, amik emberi szemmel nézve rosszak, nehézségek. Az áldás lényege az, amit Ábrahám kapott: „megáldalak és áldás leszel”Nem abban amit kapsz, hanem abban amit továbbadsz. Az igazán áldott életű emberek, ilyen továbbadó emberek. Lehet egy betegség is áldás, ha arra használom, hogy a kórházban én is vigsztaljak. Áldásnak lenni azt jelenti, hogy az életemben látszódnak a kegyelem fényei és ezt csak úgy nyerhetem el, ha megvívtam a harcot, ha legyőztem az óembert magamban és tudom azt mondani, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!

Hátravan még egy fontos rész a tanulásbó, Jákóbnak szembesülnie kell önmagával, tükörbe kell néznie, ezt Isten megkérdezi tőle,: mi a meved? A néven nevezés a hatalom jele az ószövetségben. Aki néven nevez, aki áldást mond, az a nagyobb, az a feljebbvaló. Mi is ezért hajtjuk meg a fejünket az áldásnál, mert a feljebbvalótól kapjuk azt. Jákób elimeri, hogy ő a kisebb és a nevének megvallásával azt is, hogy csaló, ügyeskedő. Ez az amit meg kell tagadnia, ez az amit le kell tenni, amitől meg kell szabadulnia, ezt Isten új nevet ad neki. Jákób helyett Izrael lesz a neve, ami azt jeleneti: Isten harcol, vagy aki Istennel harcolt. Testi-lelki változáson ment keresztül. Jákób úgy emlékezhet erre az éjszakára, mint amelyiken megnyomorodott. Mert ez is az új emberhez tartozik. Örökre sánta lett a csípőjére, inenntől minden lépés fájdalommal járt. Az örökké menekülő embernek megálljt parancsol az Isten! De éppen ebben a megnyomorodottságban, ebben a megsebzettségben kapta meg az áldást. Lehet, hogy nehezemre esik minden mozdulat, de áldott életű ember vagyok és áldás tudok lenni mások számára is. Saul is megnyomorodott, megvakul pár napra a Jézussal való találkozáskor ott a damaszkuszi úton. Megnyomorodott, de új nevet, új életet kapott és áldás lett mások számára. Vannak ilyen nagy találkozások, ilyen átharcolt éjszakák az életünkben. És van úgy, hogy ránktámad az Isten, mert különben nem látjuk meg bűnös voltunkat. Legegyverzés nélkül nem hagyjuk, hogy ő megszólítson, hívjon, néven nevezzen és megáldjon. Legyünk érte hálásak, ha megteszi.

Mi a címe a mai igehirdetésnek? Kettesben Istennel? Harc az Úrral? Megnyomorodni és áldást kapni? Nem tudom. Kinek kinek adja meg a Szentlélek ezt. Ámen.