Mt 2 1-12

Reibach Gabriella

Mt 2 1-12 Máté evangéliuma 2, 1-12, a napkeleti bölcsek története

Kedves Testvérek!

A karácsony ünnepéhez hozzá tartozik a napkeleti bölcsek története, minden évben elmeséljük gyermekeinknek, és szinte nincs is olyan betlehemes, ahol a jászol körül ne állnának ott a tevéikkel a bölcsek is. A Bibiliai történetre az évszázadok során sok minden rárakódott, kicsit kiszíneztük, elneveztük a bölcseket királyoknak, sőt még nevet is adott nekik József Attila egyik versében: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Ám szeretném, ha ma itt a templomban kicsit félretennénk a szép színes történetet és csupán arra figyenlélnk amit a Biblia mond róluk. Az ókori Babilon területén élhettek és tudósok voltak, nem pedig királyok. Többek között a csillagokat is vizsgálták, meg valószínűleg sok minden mást is a természetben. A maguk kezdetleges ezsközeikkel észrevették, hogy egy nagyon fényes csillag tűnt fel az égen, rögtön sejtették, hogy nem is csak egy, hanem két csillag az, és összeadódik a fénye. Az egyik a királyi csillag volt, a másik pedig Izrael népének csillaga. De mégis mi indította őket arra, hogy útra keljenek, hiszen tudjuk jól, hogy egy csillagot, főleg ha szép fényes és tiszta az égbolt, a földünk nagy részéről lehet látni. Ezért nem szoktunk országokat átszelni. Csakhogy ők nem csak a csillagot látták, hanem a mögötte meghúzódó jelentést is. Tudták, sejtették, hogy ez egy jel. Egy új korszak, egy új király jele, és ezt a királyt a maguk szemével akarták látni és megadni neki a legnagyobb tiszteletet. Milyen érdekes, hogy pogányok, zsidó szemmel nézve bálványimádók és mégis, nekiindulnak Izrael felé. Amikor a zsidók babilonban voltak fogságban, sok mindent meséltek a történelmükről és Istenről is. Ekkoriban erősödött fel bennünk a Messiás várás is, hogy jön majd a Szabadító, akit az Isten nekik ígért, aki nagy király lesz és uralkodásának nem lesz vége! És ezt a babiloniak úgy látszik megjegyezték és milyen érdekes, hogy 500 év múlva, amikor megjelenik a csillag, emlékeznek is rá! Most jött el a nagy király, akiről a régiek meséltek-gondolták és bizony a fáradságos, nehéz út ellenére nekiindulnak. Ma olyan világban éleünk, amikor bárhová utazhatunk, a föld bármely pontján ott tudunk lenni akár pár napon belül is. Rengeteg ember utazik is, van akinek másból sem áll az élete. De vajon van-e mindenkinek ilyen világos úticélja, mint amilyen a bölcseknek volt? Vajon tudják-e az emberek hogy merre tartanak és miért? Akár konkrétan, akár átvitt értelemben is? Van, aki keres valamit, és abban reménykedik, hogy alová elutazik, ott megtalálja, van, aki menekül valami elől, és van aki éppen hazatér, mint ahogy most az ünnepekre is sokan utaznak hazafelé. Hová tartunk? Mi felé és megyünk és mitől akarunk távolodni? Mit akarunk magunk mögött hagyni? Vannak-e céljaink? Tartunk-e valamerre, vagy csak sodródunk? És talán mind körül a legfontosabb azt a kérdést feltenni, hogy célunk-e az, hogy elmenjünk Jézusig és hódoljunk neki, imádjuk Őt?

Ezeknek a tudósoknak számtalan akadállyal kellett megküzdeniük amíg célba értek. Fizikai akadályokkal és lelkiekkel is. Hány sivatagon kellett átkelni, mennyi homokot fújt arcukba a szél. Meg kellett küzdeni a forrósággal, éjszaka pedig a hideggel. Aztán ott volt az állandó „hol találunk vizet” kérdése is. Mégis mentek. Nemcsak egy szakaszt tettek meg, nemcsak a szándékig jutottak el, hogy de jó lenne, hanem kitartottak. Vajon mi vállaltuk volna ezt? Hasonló távolság lehet, mintha Budapestről tevével indulnánk el Hollandiába. Aki ült már teveháton, az tudja, hogy nem a legkényelmesebb állat, mert nem olyan szépen egyenletesen lépked, mint a ló, hanem egyszerrre lép a jobb oldalával, aztán a ballal így nagyon dőlöngél. Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor fel akarták adni, talán vissza akartak fordulni, de mégse tettél, mert egymást bíztatták. Milyen jó, hogy egyikük sem egyedül indult el, hanem közösségben voltak. A Jézus felé vezető út, nekünk sem egyszerű. Számos akadálya lehet, hogy eljussunk Hozzá. Legfőbb akadályunk a saját lustaságunk, hogy fel kell kelni, templomba jönni, vagy azért kelni előbb, hogy olvassak egy részt a Bibliából. Aztán jön a kételkedés, vajon tényleg úgy van-e ahogy próbálom hinni, jönnek a csalódások, a pedig én imádkoztam mondatok, és még lehetne sorolni mi minden játszódik le a szívünkben. És milyen jó, ha ilyenkor nem vagyunk egyedül, ha nem egyedül utazunk, keresünk, hanem vannak társaink, akik bíztatnak, amikor már feladnánk, akik segítenek oázist találni, megpihenni, feltöltekezni. Ne add fel Jézus keresését!

A tudósok kitartásáról eszembe jutott egy másik tudós története. Béres Józsi bácsit ismerhettem, aki kidolgozta azt a vitaminösszeállítást, amit ma Béres cseppnek nevezünk. Nagy tudású kémikus volt elsősorban és amikor az egyik húga daganatos beteg lett, akkor szerette volna erősíteni az immunrendszerét, innen indult a kutatása. Kísérletek ezrei, kudarcok, sikertelenségek, belefáradás, elkeseredés, céltalanság, pénzhiány, és még lehetne sorolni, vajon mennyi akadállyal kellett neki is megküzdenie, de mindvégig kitartott. Vitte előre a vágy, hogy megtalálálja a megfelelő arányokat, és vitte előre a hite is. Hogy az Úr megáldja majd az ő munkáját, hogy nem hiábavaló amit csinál. Amikor az életéről mesélt, mindemellett a legfőbb akadálynak azt nevezte meg, amikor a politika, a hatalom szabott gátat a kutatásainka. Amikor megtiltották neki, ellehetetlenítették, fenyegették. Vajon hányan adtuk volna fel az ő helyében?

A bölcsek a maguk logikája szerint a fővárosban, Jeruzsálemben keresték a megszületett királyt, és nem máshova, mint a palotába mentek. Heródes volt az uralkodó, aki híres volt a gonoszságáról és hatalomféltéséről. Olyannyira féltette a trónját, hogy még saját gyermekeit is megölette, nehogy idő előtt átvegyék tőle az uralmat. Betegesen féltékeny volt. Ha nagyon leegyszerűsíteném a történetet, azt mondanám, hogy ő a gonosz szereplő benne. Akivel nem szeretünk azonosulni, akit a szívünk mélyén megvetünk, elítélünk. Éppen az idén adventben történt, hogy osztottam ki a gyermekeknek a karácsonyi szerepeket és egy kedves kisfiút választottam Heródesnek, akiről úgy gondoltam bátor lesz eljátszani ezt a szerepet. De hazaérve sírásban tört ki, hogy ő nem gonosz, ő nem akarja megöletni Jézust. Nem is sejtettem, hogy mi zajlik a kicsi lelkében, hogy ez mennyire rosszul fogja őt érinteni. Mert nem szeretünk azonosulni a gonosszal. Mi nem vagyunk Heródesek! Vajon tényleg nem? Vajon mi nem féltjük a trónunkat? Azt a szép trónt amit a színfalak mögött felépítettünk? Amiben annyi munkánk van? Amire olyan büszkén ülünk fel? Készek vagyunk azt átadni? Mert amikor Krisztus belép az életünkbe, át kell adni életünk trónját, az igazi királynak. Onnantól kezdve ő fog uralkodni, és leszenk dolgok, amiket elkér, amiket fel kell adni. Önmagunkat letaszítani, és neki a helyet átadni.

Képzeljük el, ahogy ezek a naiv emberek besétálnak a palotába és előadják, hogy egy másik egy új és hatalmasabb királyt keresnek. Csoda, hogy Heródes nem fejeztette le őket azonnal. A lelkes bölcsek egy lelketlen királly al találkoznak. És azt kell mondani, hogy a király nagyon is taktikásan leplezi iszonyatos mérgét és egy kedves, szinte nyájas, látszólag segíségnyújtó hangot üt meg. A hatalom akadálya, vagy ma úgy mondhatnánk a körülmények akadálya. Amikor minden az ellen van, hogy az Isten dolgaiba jobban elmélyüljek. Látszólag segít, mégis gátol. Heródes még az írástudókat, papokat is összehívja, hogy kiderítse, tényleg van-e ilyen prófécia és hol születik majd a király. Az igazi döbbenet most következik. Az írástudók pontosan elmondták Mikeás próféciája alapján, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie, de ők maguk mégsem indultak el. A lenézett pogányok legyőzik a csalódottságukat, és tovább indulnak, az írástudók azonban nem. Az érdektelenség akadálya, a kételkedés akadálya. Nem indulok, nem keresem az Istent, jó nekem így, ahogy vagyok. Milyen megszégyenítő, hogy a gyermek Jézus jászola mellett ott állhattak a pogányok is, de a papok, és a nép vezetői azonban nem. Azok, akik talán a leginkább várták a Messiást, most mégis az otthonuk kényelmében maradnak. Le lehet maradni a nagy pillanatokról az életünkben. És fájó, de le lehet maradni arról is, amikor szólít az Isten, de mi nem válaszolunk. Amikor pontosan megmondja mit kellene tenni, de mi nem mozdulunk.

Megérkezve Máriához és Józsefhez, a bölcsek átadják ajándékaikat, igazi, királyhoz méltó ajándékokat kap a gyermek Jézus. És hódolnak előtte, imádják őt. Mit jelent ez? Azt , hogy valószínűleg földig hajoltak előtte. Homlokukkal megérinteve a talajt. A pogány emberek földig hajoltak a világ megváltója előtt. Kitartásuknak meglett az eredménye, megtalálták Jézust és nem voltak csalódottak, hanem megadták annak a kicsit gyermeknek is a tiszteletet. Hányan vannak ma is emberek, akik magukat tartják nagyra, és mást lenéznek, még talán az Istent is kicsinek, erőtlennek gondolják. De amikor Jézus elé érkezünk akkor minden megváltozik. Én leszek kicsi, Ő pedig nagy, én szállok le a magam tórnjáról és adom át életem irányítását. Azt mondja a Biblia, hogy Jézus nevére minden térd meg fog hajolni. Most még csak a bölcsek hajoltak meg, de mindenki meg fog hajolni: Heródes is, Pilátus is, mindenki.

A bölcsek azért mentek hogy imádják őt. Nem jutalomért, nem számításból, nem azért mert jóba akartak lenni egy majdani nagy királlyal. Mi miért megyünk Jézushoz? Mit várunk Tőle? Imádni és leborulni megyünk, vagy koldulni valamit, vagy alkut kötni?

Három ajándékot adtak a bölcsek és ők is hármat kaptak. Azt mondja az Ige, hogy igen nagy volt az örömük. Örömöt kaptak. Nem csak ideig tartó boldogságot, hanem igazi, el nem múló öröm töltötte el őket. Olyan amire mindannyian vágyunk, olyan öröm, ami nem a körülményeinktől függ, nem attól, hogy éppen mi történik velünk, hanem attól, hogy ki is van a mi életünkben, ki annak az Ura. Aztán kaptak bizonyosságot, arról, hogy megtalálták a Messiást. Mennyire vágyunk a biztos tudás iránt is! Bizonyos lehetek felőle, hogy az élet Urát találtam meg. Harmadszorra pedig kijelentést kaptak. Mit jelent ez? Azt hogy szólt hozzájuk az Isten, hogy volt üzenete a számukra. Az igazi ajándéka az életünknek az, ha szól az Isten, ha megértjük az Igét, ha tudunk belőle erőt nyerni, ha vezetést kapunk életünk kérdéseiben.

Mi kellett ehhez? Mindvégig kitartani, kitartóan keresni Jézust, minden akadály ellenére is. És az Ő ígérete pedig az, amit Ő maga mondott: Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Jézus maga is példát adott nekünk kitartásból, hiszen maga is mindvégig kitartott, egészen a kereszthalálig. Legyünk ilyen kereső, kitartó, leboruló, imádni tudó emberek, mint amilyenek a bölcsek voltak. Ámen.