Lk 1, 35-37. 39-45.

394/1-2. 391 382/1.3. Lekc 1 Sám 2, 1-9. 2021.12.19. txt Lk 1, 35-37. 39-45. 410/1-2. 410/3-5.

Mit jelent Krisztus megjelenése és megérkezése az életünkben?

Isten hatalmába kerül az életem. Isten árnyékába, Isten erőterébe. Azt hiszem ismerjük a 121. zsoltár sorait: nem szúr meg téged a nap nappal, sem a hold éjjel. Ez az életünk számára Isten óvó kegyelmét és gondviselését jelenti, ugyanakkor az ő hatalmát, erejét, csodáját is.

Az evangélium elején egy különös kifejezést olvasunk: „A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged” .Mária életébe emberileg láthatatlan, sőt azt is mondhatjuk felfoghatatlan módon érkezik meg a csoda. De miután Mária megtudta, hogy rokona Erzsébet élete is egy csoda részese lett, elindul hozzá. Mert az Isten áldása és csodája vonzza az embert. Szeretünk a közelébe kerülni. Valami ösztönös érzés ez. Mint amikor a pásztorok elindulnak a betlehemi mezőkről a jászol felé. Még a hétköznapi életben is érezzük ezt. Mikor egy újszülött megérkezik a világba, szeretnénk közel menni, szeretnénk látni, szeretnénk részévé válni a csodának. Szeretnénk ha ennek az öröme betöltené az életünket. Mint amikor egy gyermeket a babakocsiban meg szeretnénk nézni.

Mária úgy indul el Erzsébet felé, hogy egyrészt maga már átélte az életét megváltoztató csodát, másrészt értette, hogy Isten valami emberi ésszel felfoghatatlan csodával ajándékozta meg Erzsébetet is, előrehaladott kora ellenére is. El akar indulni Erzsébethez, oda akar menni, ahol Isten csodát tett. Ott akar lenni, ahol Isten jelen van. Nemcsak a saját életében örül a csodának, de ott akar lenni, amikor mások életébe is csodát visz véghez.

Amikor Isten valamit megértet az életünkben, érezzük, hogy indulnunk kell felé. Ez nem a várakozás ideje. Nem a hátradőlés ideje, hanem a cselekvés ideje. Oda kell mennem. El kell indulnom. Tennem kell. Mert Isten tett valamit az életemben és ezért én sem maradhatok tétlen. Amikor Isten cselekszik, akkor nekem is indulnom kell. Szeretnénk látni, hogy mit vitt véghez Isten. Ezért olyan fontos a hívő ember bizonyságtétele. Fontos, hogy szóljon itt is, köztünk is, a templomban, és fontos, hogy a bizonyságtételünk megszólaljon mások előtt is a templomon kívül.

Az Isten kegyelmének az átélése, a Krisztussal való találkozás azt is jelenti, hogy szinte feltartóztathatatlanul kiszakad az életünkből az áldás, magasztalás. Énekelni kezdünk. Nem is tudunk mást tenni. Mert betölti az életünket a Szentlélek. Amikor Erzsébethez közel érkezik Krisztus, nem lát semmit. Talán Márián még semmi sem látszódott meg. Mária még nem mondott semmit, még meg sem szólalt. Amikor Isten Szentlelke betölt, akkor nem a szememmel látom a dolgokat, sőt, nem is a szememre vagy az érzékszerveimre támaszkodom. Erzsébet életébe a belső látás érkezett meg. Azt, amit Isten elhoz az életünkbe, amikor betölt Szentlelkével.

Ebben a korban nem volt insta, nem volt twitter, nem volt snapchat, nem volt facebook, nem volt mms, nem volt sms. Nem volt olyan híráram, mint amilyenben most mi élünk. Nem jutott el egy hír egyik pillanatról a másikra a világ másik végére. Mária szinte biztos, hogy nem újságolta el, hogy mi történt vele – ez a hír akár az élete végét is jelenthette volna,- de Erzsébet tudta. Azért tudta, mert az Isten Szentlelke elkezdett valamit az életében megnyitni előtte. Azért tudta, mert a Szentlélek világosságot hozott az életébe. Azért tudta, mert már a Lélek ereje volt ott az életében. A Lélek az aki tudtunkra adja Isten hatalmát. Hogy nála semmi sem lehetetlen. Erzsébet a Lélek által látja Krisztust is. Akkor is, amikor még elrejtett volt. Akkor is, amikor Márián még nem lehetett semmit se észrevenni.

A Lélek munkája által látom meg az én életembe is megérkező Krisztust. Ez nem csak külső dolog marad, hanem bennem is elkezdi a munkáját.

Erzsébet nemcsak a Lélek által meglátta és felismerte Isten munkáját, de a Lélek által elkezdte Istent magasztalni. Isten magasztalásába kezdett. Nem önmagáról beszél. Ott mindig valami nagyon gyanús kell legyen egy ember életében, amikor valaki nem Istent magasztalja, hanem csak magáról beszél. Amikor a bizonyságtétel nem több mint önmagam reklámozása. Amikor önmagamat akarom jobban eladni, vagy önmagamnak akarok nagyobb sikert biztosítani, ha kell akár azáltal is, hogy Istent berángatom az életem történetébe. Erzsébet nem a férjéről Zakariásról, nem magáról, de még csak nem is Máriáról beszél, hanem arról, hogy mit vitt véghez Isten. Mert a Lélek Isten magasztalásába kezd és nem az emberből emel bálványt.

A Lélek munkája alázatossá tesz. Az alázat nem alázatoskodás. A Lélek munkája az Isten előtti leborulást jelenti. Itt valami egészen fordítva történik, mint ami az emberi világban megszokott. Az idős Erzsébet emberi mivoltában, státuszában felette állt Máriának. És mégis ő borul le. Leborul, de nem az ember előtt, hanem Krisztus előtt, Isten csodálatos tette előtt.

A Lélek ott is világosságot ad, ahol az emberi ész határához érkezik. Honnan van az, hogy az Uramnak anyja érkezik hozzám. Nem érti… mert nem megérteni kell, hanem a Lélek által elfogadni, és befogadni. Nem magyarázatot keres, hanem a csodának örvendez. Az igazi öröm és ujjongás azoknak az életében van jelen, akik az életükben és a világunkban is a Lélek által járnak, és a Lélek által tájékozódnak. Olyan nagy ajándék lehet az életünk számára is, ha le tudnánk tenni egy kicsit az életünkben jelen levő érvelésünket. Ha le tudnánk tenni azt, hogy mindig mindent meg akarunk érteni. A Lélek örömöt és felszabadultságot hoz számunkra.

Erzsébet végül boldogmondást mond. Boldog, aki hitt. Mert a Lélek munkája azt is jelenti, hogy bekapcsolódunk egy közösségbe. Egy lelki család tagjaivá válunk mi magunk is. Részévé válunk egy családfának. Ez nem vérbeli kötelék, hanem vérbeli kötelék. Nem a mi emberi DNS-ünkre alapszik, hanem Krisztus értünk kiontott vére által leszünk ennek a közösségnek a tagjai. Hit által kapcsolódunk azokhoz is, akik előttünk jártak, vagy azokhoz, akik ma is, tőlünk fizikai távolságban vannak, de ugyanannak a hitnek a részesei. A Szentlélek egy család részévé tesz. Ugyanannak a királynak a szolgái leszünk, ugyanannak a királyságnak, uralomnak a tagjai, és ugyanannak az ígéretnek a várományosai. Ígéretekre tekintünk másokkal együtt. Arra a megígértre, aki eljő a világ végén az ég felhői között teljes hatalommal és dicsőséggel.

Ezt a teljhatalmú Urat köszöntötte Erzsébet akkor, amikor meglátta Máriát, és ezt az Urat köszönthetjük mi is, most és itt a templomunkban, az ünnephez közeledve és életünk minden napján.