Zsid 11, 3o-4o.

375/1-2. Jöjj népek 39o Várj ember szíve Fil 4,4-6. 11b-13. 384/1-2. Áldott az egek Ura Zsid 11, 3o-4o. 2021.11.28. 384/4-5. 377 Kapuk 375/6-7J ászolod immár

Kedves Testvérek!

A hit példaképes állnak a mai úrvacsorás istentiszteletünk középpontjába. Emberek, akik ígéretekre tekintettek. Hálát adunk ma Istennek, hogy az elmúlt héten minden aggodalmunk ellenére szólhatott az evangelozációsalkalmakon az ige, és Isten megoldott mindent, elhárított minden akadályt, és lelkipásztor testvéreink megérkezhettek közénk, és bizonyságot tehettekköztünk az Isten ígéreteiről.

Olyan magától értetődőnek tartjuk azt, hogy a hit emberei mind valahol nagyon hasonlítanak egymásra. Nem külső ránézésre, nem ugyanolyan ruhát hordanak, de mégis elmondhatjuk, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a hit emberei ugyanolyanok a mi szemünkben.

A Zsid. 11 rész végén egymás után, töményen és sűrítve kerülnek elénk a hit hősei, akik egymástól is nagyon különbözőek voltak. Miközben pedig olvassuk ezt a felsorolást szinte azonnal rádöbbenünk, hogy mennyire különféle embereket, emberi sorsokat hoz elénk Isten. Elénk kerül egymás utáni mondatban a honfoglalásban részt vevő népe Istennek, és elénk kerül egy a másik oldalon álló, az elfoglalandó kánaáni városnak ahogyan ma fogalmazunk kétes erkölcsi életű nője. Szinte azonnal felvetődik a kérdés: hogyan lehetséges mindez? Az Isten kiválasztó szempontja a mi emberi világunkban nem más, mint a kegyelem. Nincs más egyéb szűrője Istennek, mert ő nem úgy gondolkodik és cselekszik, ahogyan mi tennénk. Vissza tekintve az elmúlt hét igehirdetéseire is, milyen sokszor láttuk ezt. Ígéretet ad a bűneset után az embernek, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos. A bűneset után a legnagyobb győzelemnek az örömhíre is elhangzik, az ígéret, hogy Isten helyre akarja állítani az ember életét.

A hét során halottunk arról is, hogy hogyan jöttek szép sorjában a daliás legények, amikor Sámuel próféta királyt ment felkenni Betlehembe. És miközben Sámuel várta a haza térő ifjakat első pillanatra biztos volt benne, hogy a nagy, az erős, a legidősebb lesz az, akit Isten választani fog. Isten pedig a legkisebbre, a sor végén utolsóra tekintett, és őt kente fel királynak.

Az Isten kegyelme valóban minden emberi értelmet felülhalad. Ahogyan olvassuk Jerikó bevételének a történetét, talán érthetetlen számunkra, hogy miért nem egy nagy csatának vagyunk a tanúi a honfoglalásnál. Azért mert Isten nemcsak az tanította meg az ő gyermekeinek, hogy nem a legnagyobbat, legerősebbet, nem a bűn nélkülit választja ki magának, hanem azt is megtanulta Isten népe, hogy a győzelmet se magának tulajdonítsa. Úgy vették be Jerikót, hogy nem volt csata, nem volt ütközet. Isten most is tanítja nekünk, hogy hagyjuk rá, bízzuk rá az életünket. Ne mi akarjunk mindent megoldani, ne mi próbáljunk mindenbe belefeszülni. A honfoglalás elején tanította meg Isten az ő népével, hogy a győzelmet Ő adja, és Ő fog cselekedni az életükben.

Isten az Ő üdvtervébe olyanokat is bevon és felhasznál, akit mi valószínűleg kihagynánk. Ráháb kánaáni asszony volt, sőt ezen túl a teste áruba bocsátásából élt. Vajon választanánk-e őt, gondolnánk-e rá úgy, mint aki Isten üdvtervének a része? Vagy tovább menve, azt a Rúthot, aki moábi volt? Isten üdvterve egészen másként jelenik meg a mi világunkban, mint ahogyan mi elgondolnánk. Ezért kell végtelen hálával tekintenünk ma is az élő Úrra. Aki maga cselekszik a világunkban. Aki elhív olyanokat is, akiket mi kihagynánk. Most értjük talán még jobban meg ezeket a mondatokat: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál. Ézsa 55, 8-9.”

Ha Jézus tanítványai, vagy az első keresztény gyülekezet szavazás által engedett volna be tagjai sorába új betérőket, szinte biztos vagyok abban, hogy Sault sose engedték volna be a maguk sorai közé. Igen, Isten tervében ott volt Saul élete is, hogy ő legyen a pogányok apostola.

Talán ennél is megdöbbentőbb az, hogy velünk, a mi életünkkel is akar valamit kezdeni Isten. Annak ellenére, akik vagyunk, és annak ellenére, amilyenek vagyunk.

Ahogyan a 11. rész végét olvassuk azzal is szembesülünk, hogy mennyire különböző az életútja Isten gyermekeinek. Van akinek a győzelem az osztályrésze: országokat győztek le. Királyokat igáztak le. Így is olvassuk: oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, háborúban váltak hőssé.

És ahogyan olvassuk ezt a győzelmes felsorolást, szinte egyetlen egy szusszal folytatja tovább a szentíró, mások osztályrésze pedig a gyötrelem volt: megkínozták, megszégyernítették, megkorbácsolták, bilincsbe verték, börtönbe vetették, kettéfűrészelték, megkövezték, kardélre hányták, kecskék bőrébe bújtak, menekültek, bujdostak.

Hát hogyan is van ez? Ezt is jelentheti az Istenhez tartozásunk? Ezt is kaphatjuk Istentől, még akkor is, ha hűségesek vagyunk hozzá?

A válasz különös, még ezen keresztül is Isten terve célhoz ér. Egyrészt látjuk és olvassuk: dicsőségesebb feltámadásban lesz részük. Nem marad el a jutalom, nem marad el a hervadhatatlan koszorú azok életéből sem, akik szenvedéseken mentek keresztül, vagy akik feláldozták az életüket. Ugyanúgy ott vannak abban a sorban, abban a felsorolásban, mint ahogyan azok, akik győzelmet értek el.

Olyan jó mindig tudnunk, hogy minket sem hagyott ki az Úr, nem maradtunk ki az ő tervéből, és az ő ígéreteiből sem. Mert semmi minket el nem szakíthat Isten szeretetétől.