1Kor 13

Tóth László 22 évet éltT Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.A szeretet soha el nem múlik. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.1Kor 13

Gyászoló család,

gyászoló és végtisztesség tevő gyülekezet!

Megtört szívvel állunk Isten színe elé elhunyt szerettünk ravatala mellett, és a Szentlélek vígasztalását kérjük, hogy legyen jelen a gyászunkban és a fájdalmunkban. Amikor el kell engednünk elhunyt szerettünket, gyászunk mellett Istennek adunk hálát az ő életéért, bármennyire is rövid volt számára ez a földi lét. Ha vissza tekintünk az életére, és számot adunk, miért is volt olyan fontos a családja, környezete, a szerettei számára, tudjuk, hogy a legfontosabbra irányította a figyelmünket, az életünket. Nem földi javakra, nem gazdagságra, hanem arra, mit jelent szeretettel fordulni a másik ember felé, mit jelent szeretetet adni és a szeretetet elfogadni. Pál apostol úgy fogalmazza meg egy gyülekezet tagjai számára mindezt, hogy elmondja, bármilyen vallásos megnyilvánulás, sőt, bármilyen különleges képesség az életünkben semmit sem ér, ha nincs bennünk szeretet.

Amikor egy gyermektől, testvértől kell búcsúznunk, hálát adunk, hogy a jelenléte, élete, a köztünk való léte, erre, a legfontosabbra, a szeretetre irányította a figyelmünket. Földi élete egészében igényelte azt a gondoskodást, amit édesanyjától és családjától megkapott, és közben ő maga is szeretetet sugárzott a körülötte élők életébe.

Hálás tudott lenni az életében mindenért. Talán az életén keresztül látjuk azt is, hogy mi magunk is, mennyire fontos, hogy hálásak tudjunk lenni. Tudta értékelni a szépet, a jót, meg tudta ragadni az örömteli pillanatokat, tudott örülni a játéknak, a kedvességnek, egy ölelésnek, egy simogatásnak, egy emberi jó szónak, egy házból való kimozdulásnak, egy kirándulásnak, tudott örülni a természet szépségének, a madarak dalának is.

Mennyi minden mellett mi elmegyünk életünkben, mennyi mindent természetesnek veszünk, és mennyi mindenért mi elfeledkezünk hálát adni.

Van egy kedves mesém, versem Szabó Lőrinctől, Lóci óriás lesz. Ebben a versben az a csodálatos, hogy megtanít bennünket más szemszögből tekinteni a világunkra. Elhunyt szerettünk így tanított meg minket más szemmel járni a világban, más szívvel élni, hálásnak lenni, és mindenért hálát adni.

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

– Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

Ez a földre hajlás, amikor lehajolunk valaki mellé számunkra Isten egyszülött Fiára is mutat. Arra a Jézus Krisztusra, akit most az ádventi időszakban várunk. Aki emberré lett értünk. Aki kiszolgáltatottá vált, mikor felvette emberi testünket. Aki lehajolt mellénk, aki részt vett az életünkben, aki osztozott a fájdalmunkban, aki oda hajolt a beteg mellé, és aki értünk és helyettünk állt oda Isten elé, hogy a golgotai kereszten halálával minket megváltson.

Jézus Krisztusra tekintve lehetünk ma is bizonyosak afelől, hogy Isten kegyelemmel tekint ma ránk. Hálát adunk neki ma is azért, hogy tudhatjuk, ő legyőzte a halált és megnyitotta a mennyek országát számunkra. Hálát adunk, hogy az ő szerető karjaiba érkezünk e földi életünk után is.

Édesanyja

testvérei és azok családjai

keresztanyja

közeli és távoli rokonok

végtisztesség tevő gyülekezet