Mk 14, 1-11.

Mk 14, 1-11.

Igeszakaszunk alapján többtéma adódik, amiről ma is érdemes elgondolkodnunk, amiről érdemes meditálnunk. Ha pénzről van szó, akkor az mindig nagyon érzékeny terület, és arról rögtön sokféle érzelem, indulat felszínre tud törni.

Az egyik téma a szegények jelenléte a világunkban. Jézus nemcsak azt ígérte, hogy ő velünk lesz minden napon a világ végezetéig, de azt is, hogy a szegények is velünk lesznek. Itt lesznek mellettünk. Nemcsak az éhező Afrikában, de a faluban, ahol szolgálunk. A parókiától 3 házzal odébb is. Nem is kell messzire elindulni messzi misszióba, hamarabb találkozunk vele, mint szeretnénk.

Arra is felfigyelhetünk, hogy maga Jézus a Mt 25, 31 kk-ban, a végítéletről, a juhok és kecskék szétválasztásának a példázatában arról is beszél, hogy a szegények felé mutatott szeretetünkkel vele találkozhatunk, vele cselekedhetjük a jót: éhes voltam és ennem adtatok…

Minden ilyen igeszakasz nyilvánvalóan kérdéseket hoz elénk, amikre magunkban is választ kell adnunk. Tükröt is állít elénk, és kérdéseket tesz fel számunkra. Assziszi Szent Ferenc és a pápa találkozásának az anekdotája is felidéződik bennünk: miközben a szentatya megmutatta Vatikán kincseit, és büszkeséggel mondta, hogy az egyház már nem mondhatja azt, hogy aranyam és ezüstöm nincs nékem…

Az elmúlt évek grandiózus állami segítsége között, vajon nem vesztettük-e el a szegényeinket? Mert már a pályázatoskodások mellett nem jutott rájuk idő, vagy mert a híreket látva nem kérnek belőlünk. Miközben az Egyetemünk használatára átadták a Károlyi-Csekonics palotát, vajon nem feledkeztünk-e meg azokról, akiknek talán a legalapvetőbb dolgok előteremtése is problémát jelent. Miközben egyházmegyénkben nagyságrendileg több mint egy milliárd érkezett az elmúlt időben támogatásként – nem számolva az intézményi indulásokhoz adott támogatásokat, vagy kistelepülési és egyéb pályázatokon érkezett forrásokat- közben látjuk a szakadékokat is, és a szegénységet.

Nyáron találkoztam egy teológiai évfolyamtársammal, aki panasz nélkül mondta, hogy az egyházközségi javadalma hetvenezer forint. Nem panaszkodott, de mondta, hogy kecskéket tartanak, juhokat, tyúkokat. Kilenc gyermekét tisztességgel nevelte/neveli, és semmiben nem látnak szükséget. De mégis kérdés vetődik fel bennem az egyházban köztünk levőtíz-húszszoros jövedelem különbség miatt. Tényleg teljesen rendjén van?

Jézus vállalta, hogy tisztátalanoknak tartott emberekkel lesz együtt még ebben az utolsó időben is. Poklos Simon házában odamegy egy (korábban rosszéletű?) asszony és egy hallatlan drága kenetet Önt Jézusra. Mennyire vállalunk mi közösséget nemcsak szegényekkel, de tisztátalanokkal is. Börtönviseltek, alkoholisták, drogfüggők, hajléktalanok, rosszéletűekkel, vagy éppen a választási plakátokon, választási beszédekben megjelenő emberekkel csoportokkal. Püspök úr, mintha így fogalmazta volna meg egy interjúban, hogy a politika ilyen, ellenség képet vetít. De vajon az egyház nem veszi-e túlzottan komolyan ezt az ellenségképet, vagy le tudunk-e még ülni azzal, vagy azokkal, akiket plakátra szegeztek? Vajon van-e olyan ember vagy csoport, akiket mi eltaszítanánk magunktól vagy elkerülnénk? Jézus vállalta ezt a rossz társaságot, sőt, még a kereszten se elit klub tagjai, golf- vagy vitorlás klub tagjai közt függött.

Ez az asszony egy drága kenetet vitt oda Jézusnak. Kérdés, hogy mennyire drága nekünk Jézus? Csak a megszólításunkban, szépen megfogalmazott imádságos szavainkban vagy oda tudnám-e adni azt is, ami oly értékes, drága számomra? Hol állunk a tizeddel a gyülekezeteinkben? Hol állunk akár személyesen az adakozásunkban? Hol állunk az Istennek szánt időnkkel? Jut-e időnk Istenre is, miközben sokat beszélünk Istenről, tanítunk róla hittan órákon, de marad-e rá időnk, hogy vele töltsük?

Jézus azt mondja végül erről az asszonyról, hogy megtette, ami tőle telt. Bárcsak azon a napon rólam is elmondaná az Úr Jézus, hogy életemben, szolgálatomban, gyülekezetemben, családomban, a vele való kapcsolatomban megtettem, ami tőlem telt.

Kovács Csongor, Sárbogárd