Lk 15:20-32

Lk 15:20-32

A megújult élet – új ruhában

Ha valaki elolvassa a történetet, azt hiszem, hogy megdöbben a végén. Az elveszett fiú nem ezt érdemelte.

Már a befejezés is olyan furcsa: az apja indul el feléje. Nem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan azt mi emberi ésszel elgondolnánk. Az apa fut a fia elé. Már az is nagyon furcsa, amit olvasunk, hogy az apa odakint van a ház előtt, a kapu előtt, és várja fiát. A halottnak nyilvánított apa, az életében vagyonából is kiforgatott apa ott áll és a távolba mereng: mikor jön haza a fiam. Nem olvassuk, nem is tudjuk, mennyi időt töltött a háztól távol az elveszett fiú. Hónapok vagy évek telhettek el. És még mindig vár. Nem parancsot ad ki a szolgáknak, hogy ha meglátják messze kergessék el. Nem azt olvassuk, hogy valami hátsó cselédbejárón a melléképületbe, vagy a szolgák szállására beengedi az apa. Hanem fut a fia elé. Igen, mondjuk ki, ez a történet minden emberi értelmet felülhaladóan szól az atya szeretetéről. Igazi feltétel nélküli szeretete ez. Nincsenek kondíciói: ha jól viselkedsz, ha jó jegyet szerzel, ha megszerzed a diplomád, ha konfirmálsz… akkor fogsz kapni biciklit, motort, autót, házat stb. Én nem tudom, vajon hangzott-e el valami meggyőző mondat az elmúlt időben a gyerekek felé. De ez a történet valahogy egészen más. Tényleg minden emberi értelmet felülhaladó – mint ahogy istentiszteletek végén az áldások között is elhangzik.

Ebből a történetből ismerjük meg igazán az Isten szeretetét. Amit emberi módon le lehet írni, meg lehet fogalmazni, az mind itt van, összesűrítve, mert ilyen Istenünk van nekünk. Aki nem azzal törődik, hogy kik voltunk eddig, vagy hogy mit követtünk el az elmúlt időben, vagy akár csak az elmúlt úrvacsora vételünk óta is. Ezen a történeten keresztül látjuk Isten végtelen, határtalan szeretetét, amit az ember felé mutat meg. Annyi mindent összefoglal ez a történet, az elveszett fiú története, mintha egyetlen egy példázatban össze lehetne sűríteni a biblia Istenről szóló tanítását. Ő előbb szeretett minket. Ő már akkor szeretett, amikor bűnösök voltunk. Ő mindent odaadott értünk. Ő mindent nekünk ajándékozott, Ő semmit sem tartott vissza tőlünk.

Az elveszett fiú apja nem a kezét nyújtja a fiának, hogy csókolja meg, hanem átöleli, magához szorítja és megcsókolja. Pedig ebben a pillanatban jogilag teljesen idegen számára a fia, hiszen megkapta már az örökségét. El ne felejtsük a képet, amit tegnap elképzeltünk: szakadt, koszos, és büdös fiú izzadtan érkezik a házhoz. Az apa pedig nem azt mondja: na, jól van, menj el, mosakodj meg.

Rögtön ott van a történet folytatása. Bekövetkezik a helyreállítás. Vissza állítja az apa a gyermeke állapotát. Rögtön szól a szolgáknak: menjetek be, hozzátok ki a legszebb ruhát, húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára. Most történik meg a jogi értelemben is fiává fogadása az eddig idegenként hazaérkező gyermeknek.

Az apa feje tetejére állítja a világot, a szokott jogrendet. Mintha semmissé tenné egy pillanat alatt mindazt ami eddig történt.

Ezen a történeten keresztül látjuk, és ismerjük meg igazán a mi kegyelmes és szerető Istenünket. Látjuk benne a kegyelmét, irgalmát. Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el a mi bűneinket.

Amit ez az apa csinál érezzük, hogy emberileg is szinte elfogadhatatlan. Ott van a másik testvér. Ő azt érzi, most elárulták. Azt érzi, most ő lett kitagadva. Szép ruha a csellengőnek. Gyűrű az ujjára – talán nem akármilyen gyűrű, hanem pecsétgyűrű, amivel most már megint örökössé válik.

Hihetetlen feszültségek és érzelmek, indulatok kavaroghatnak bennünk is, ahogy elolvassuk a történet végét.

Érzelmeket hív elő nemcsak belőlünk, de a nagyobb testvérből is. Megbántottnak érzi magát. Igazságtalannak látja a helyzetet, kivételezettnek látja a kisebb testvér életét, és amit vele tesz az apa, az elképzelhetetlen, minden emberi értelmet felülmúl, de ki is lehet mondani: elfogadhatatlan.

Ha még lehet fokozni a dolgokat, akkor még mindennek a netovábbja az az ünnepség. Hogy szól a zene, hogy valódi lakomát rendeznek, drága ünnepséget tartanak, levágnak egy hízott borjút. Ezek közül egyik se járna már a testvérének. Ezeket már eljátszotta, elkérte, elvitte magával. Hát lehet megint a kisebb fiúnak ajándékozni?

Az idősebbik testvér valószínűleg nem volt otthon az öccse megérkezésekor. Hol lehetett volna, azt tette amit mindig is. Dolgozott szorgalmasan. Ahogy mondjuk húzta az igát. Hazatér, és nem tudja mire vélni a történteket, hát követként az egyik szolgát küldi, és megkapja a választ. Épségben hazatért a kisebb testvér, és ez az oka a vigasságnak. Annyira igazságtalan és elfogadhatatlan, hogy nem akar még a közelbe se menni. Nem akar odamenni, üdvözölni, köszönteni a testvérét. Ebben a pillanatban még az apjához sem akar odamenni. Mert olyan elfogadhatatlan, igazságtalan. Hát ő mindig jó volt. Mindig mindent betartott. Ahogy látjuk a történetet, talán nem véletlenül eszünkbe jut a szőlőmunkások példázata, amikor a legutolsóként felfogadott munkás bére is ugyanannyi. De ez talán még ennél is igazságtalanabb.

És mégis, ez a történet az Isten végtelen irgalmáról és kegyelméről szól. Arról, hogy hogyan fogad vissza bennünket minden bűnünk ellenére is. Arról szól, hogy van visszatérés az ember számára Istenhez, és ott van a nyitott ajtó.

Íme adok eléd egy nyitott ajtót – olvassuk a Jelenések könyvében.

Isten sokkal tágabbra nyitotta kegyelmét. Az első században az egyházatyák amikor olvasták ezt a történetet, akkor látták benne Isten szövetségének a tagjait: az ószövetség népét, a zsidóságot, akik törvények és rendelkezések szerint élték az életüket, és látták benne az új szövetség népét, akik kegyelemből kerülhettek be az atyai házba. Azt hiszem, hogy ma olvasva is látjuk talán ezt az olvasatát is ennek a történetnek.

És látjuk azt is, hogyan akarja átölelni az atya mindkét gyermekét. Mert ez az apa nemcsak az elveszett elé indul el, de utánamegy az idősebb fiának is. Be akarja vonni az igazi örömbe és ünnepbe. Mert fontos számára mindkét gyermeke. Az apa azt akarja, hogy semmi más ne maradjon meg, csak a határtalan öröm és boldogság.

Erre vár bennünket is. Ezt készítette el számunkra is. Ezt jelenti az úrvacsora vételünk. Elindulhatok az apához, és ott új ruhát kapok, sarut a lábamra és gyűrűt az ujjamra. Elfogadott leszek. Gyermeke leszek az atyának. Igen, újra örökössé leszek. Méltatlanul és érdemtelenül is.

Valljuk azt is meg, hogy az ember életében lehet egyszerre az apának a kisebb gyermeke. Aztán ha átölelt és elfogadott… akkor