Sermon Tone Analysis

Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!

Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.

Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.

És útra kelve el is ment az apjához.

Lk 15

Úton hazafelé

Egy új út kezdődik el az elveszett fiú életében.

Az eddigi útja, amikor eltávolodott az atyai háztól nem hozott sikert, örömöt, békét.

De ott volt az a pillanat, amikor magába szállt, felmérte hogy hova jutott, és bevallotta, megvallotta.

Sokszor milyen nehéz az embernek elmondani, bevallani, hogy tévedtem.

De nemcsak tévedtem, hanem vétkeztem is.

Rosszat tettem, elrontottam valamit.

Hogy célt tévesztett lettem.

Hogy az eddigi céljaim, és minden, amit eddig elért csak kudarcot hoztak.

Ott volt az örökségem és azt én nem tudtam megbecsülni, ott volt az otthon szerető közege, de nem jelentett nekem semmit.

Úgy éltem, hogy minden az életemet védte, de nekem ehelyett a szabadság kellett.

Egyszer egy lelkipásztor mondta nekem, hogy az Isten előtt elmondott imádság, amikor bűnvalló imádságra kerül sor, jó, ha egy másik hitbeli-lelki ember előtt hangzik el.

Abűnöm megvallása után ott marad a szégyenérzet is.

A kisgyerekeknek szánt gyógyszereket be szokták vonni egy keserű réteggel, ami pont azért olyan rossz ízű, hogy ne kezdjenek el csak úgy marékszámra beszedni belőle, mert megmérgeznék magukat.

A bűnnel kapcsolatban is ott kell legyen bennünk a keserű íz.

Hogy emlékezzünk rá, és hogy legközelebb elkerüljük.

Hogy ne kívánkozzam vissza ebbe a bűnbe.

Az elveszett fiú hazatérésekor oda kellett állnia az apja elé, hogy elmondja az eddigi útját, és az eddig elért eredményét.

Isten elé is így járulunk, amikor megvalljuk vétkünket, bűnünket.

Az elveszett fiú most látja igazán meg, hogy milyen élete volt és milyen élete lehet az Atya közelében.

A felébredés pillanata ez.

Hát az Atyám házába ott van az áldás.

Az atyám házában nincsen ínség, nincsen éhezés, nincsen megalázottság, ott nem kell törvényen kívül élni, hanem valami sokkal több és jobb lehet a részem, amit eddig el sem tudtam gondolni, ami eddig fel se tűnt nekem.

El kell indulni visszafelé.

Ez az út, lehet, hogy a kilométerek tekintetében nem is olyan hosszú, de valami másban mégis sokkal nehezebb lesz.

Először is azért, mert ha volt is az eddigi életében büszkeség, most az elindulás előtt azt le kell vetkőznie.

Olyan jó lenne, ha most vasárnap, de nemcsak ezen a pünkösdi vasárnapon, hanem minden egyes úrvacsorához indulásunkkor előttünk lenne az elveszett fiú története.

Amikor elindulunk az Úr asztalához, valahogy úgy kell elindulnunk, mint ahogyan a tékozló fiú elindult vissza az atyai házhoz.

Nem lehet bennem sem semmiféle büszkeség.

Azt letéve és levetkőzve az ember meghajolva megy ki az úrvacsorához.

Alázattal, szemlesütve, bűnbánattal.

Látva önmagamat, képességeimet, látva a saját életem bűnét.

Ha a Szentírás szavaiból akarjuk felidézni ezt, akkor csak ennyi áll itt: nem vagyok méltó.

Nem jár nekem.

Nincs mire hivatkoznom, nincs mivel érveljek, nincs semmi.

Az úrasztalhoz való járulásnál nincs VIP tagság.

Mindenki, egyforma mértékben híjával találtatik, könnyűnek találtatik.

Mérlegre kerül az életem, és nincs súlya.

Nem számít, hogy milyen iskolai végzettségem van, nem számít, hogy hány diplomát szereztem, nem számít, hogy mekkora házban lakom, nem számít, hogy az emberek hogyan szólítanak meg, ha látnak az utcán.

Csak három szó maradt: nem vagyok méltó.

Olyan kíváncsi vagyok, hogy ha nekünk kellene lefestenünk a tékozló fiú hazatérésének a jelenetét, azt a pillanatot, amikor az apja elé oda kell mennie, vajon hogyan ábrázolnánk?

Előttem ez a jelenet úgy jön elő, mint ahol ez az ifjú ember szakadt és koszos ruhában, vagy szinte ruha nélkül jelenik meg az apja előtt.

De nemcsak szakadtan és koszosan, de bűzlik is.

Mert bizony a disznók vályúja mellől érkezik meg.

Nem tudom másként elképzelni ezt a történetet, mint hogy ez a gyermek az apja lábai elé borul.

A nem vagyok méltó az az állapot, ahol a kegyelem kap teret az életünkben.

Tudom, most egy kicsit előre futok a történetben, de mégis már most fontos, hogy lássuk a nagyobb testvért is: ő úgy áll ott az apja mellett, hogy azt gondolja, neki minden jár.

Mert megtartotta a törvény, mert betartotta a szabályokat.

A kegyelem akkor tud az életünkben érvényesülni, és akkor tud igazán mindent megváltoztatni, amikor ki tudjuk mondani: nem vagyok méltó.

Sose feledjük el ezt a három szót, mert ezzel a három szóval érkezik meg a kegyelem is az életünk számára.

Pál apostol az úrvacsora szereztetési igéinél arra figyelmeztet, hogy próbálja meg az ember önmagát, és úgy egyék is igyék, hogy aki nem becsüli meg az Úrnak testét, vagyis az úrvacsorát, az ítéletet eszik és iszik önmagának.

Ezek a mondatok is fontosak.

Az úrvacsorát nem megszokásból vesszük.

Az úrvacsora vételénél ott van nemcsak a bűnbánat, hanem az alázat is.

Amikor az atya lábaihoz odaborulok.

Nem önmagamat kihúzva és hetykén, hanem bűnbánattal és alázattal.

Ezt jelenti a magam megpróbálása.

Az önmagammal való szembenézés és annak a felismerése és kimondása, hogy nem vagyok méltó.

A mondat azzal folytatódik, hogy nem vagyok méltó, hogy a fiadnak neveztessem.

Az elveszett fiú jogilag is tudja, nincs mit keressen az atya házában.

Ott semmi sem az övé.

Mindent elkért, mindent elvitt és eltékozolt.

De béresként is örömmel tér vissza.

Két héttel ezelőtt hallottuk az igehirdetésben az anyák napján a kánaáni asszony történetét.

Amikor azt kimondja, hogy a kutyák is esznek az asztalról lehulló morzsákból.

Az elveszett fiú semmi másra nem számít, és ezért minden másnál többet kap: ez a kegyelem.

A 84. zsoltárban a következőket olvassuk: Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer.

Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni.. Az úrvacsorára készülő ember ezt érzi át.

Az atya lábához boruló elveszett fiú ezt vallja meg.

Ő lakott már a bűnösökkel egy sátorban.

Ő jólétben volt a bűnösök között, most pedig semmi mást nem akar, nem kér többet, mint vegye vissza az apja béresnek.

Nem kell semmi több – mert mégiscsak ez jelenti a legtöbbet.

Visszatérni a családhoz, visszatérni a szeretteimhez.

Visszatalálni Istenhez.

Az elveszett fiú hazatérése elképzelhetetlen Krisztus nélkül.

Akiben megmutatkozik számunkra az Isten irántunk való kegyelme és szeretete.

A hazaérkező tékozló fiút váró atyai ölelésben azt hiszem észre kell vennünk a másik fiú, az egyszülött fiú értünk a Golgotai kereszten kitárt karjait.

Mert ezáltal történhet meg az embernek a hazaérkezése.

A 314. dicséretünk egy szép karácsonyi ének.

Az utolsó, 8. versében azt olvassuk:

Ma Paradicsom kapuját.//Ismét

megnyitotta//Kérub nem állja ajtaját// Ezért minden áldja//, Ezért minden áldja.

Az elveszett fiú hazatérésében és hazatalálásában látjuk, hogy volt egy másik fiúnak is, az egyszülött fiúnak is szerepe.

Ő öleljen át minket most, és készítse el a mi hozzá visszavezető utunkat.