Lk 15 (3)

Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Lk 15

Tegnapi nap kérdése az volt, hogy hova tartunk, ma pedig azt látjuk, hogy hova érkeztünk. Távolra. Távolra az atyai háztól, az ember rendeltetésétől. Mert arra teremtetett az ember, hogy Istennel közösségben boldogságban éljen, és őt magasztalja. Távol kerülve Istentől eltűnik az ember életéből a boldogság. Pedig mennyire fordítva gondolnánk. Nincsen semmiféle kontroll. Nincsenek szabályok, nincsen törvény, mindent lehet. A minden az enyém, és én mindent megengedhetek magamnak önzésével jut el az ember a legnagyobb mélységbe. Ez nem a boldogság, nem a felszabadult öröm, és nem a felhőtlen állapot, hanem a nyomorúságnak, a kitaszítottságnak az állapota.

Hova jutott az ember mára? Megmérgeztük vizeinket, feléltük lassan a földgáz, kőolaj, szén készleteket. Kizsákmányoltuk a természetet, kipusztítottunk megannyi állatot, van ahol a virágokat már nem a méhek porozzák be, mert már azt is kiirtottuk, hanem az ember saját kezével kell elvégezze. Megmérgeztük a földet. Mindenre allergiásak vagyunk, és mindenfajta érzékenységgel élünk együtt. Már alig van, aki tejet tud inni, vagy meg tudja enni a nem mentes kenyeret. Az üzlet polcain keressük a GMO mentes vagy bio termékeket. Távolra kerültünk az atyai háztól, és látjuk a következményeit.

De ez a következmény már ott volt azután, hogy a kígyóra hallgatott az első emberpár. Kiűzetés az Édenkertből, verejtékes, fáradtságos munka, fájdalmas szülés csak az első lépések. Aztán jön a testvérgyilkosság, az erőszakos nemzetek fellépése, nemzet nemzet elleni harca. Mire Noé történetéig elérkezünk, azt olvassuk, hogy az emberiség bűne az égig hatolt, az égre kiáltott. Mennyire igaz, hogy az ember belekerült a bűn spiráljába: pedig csak igent mondott a kígyó szavának, és szinte feltartóztathatatlanul egyre mélyebbre süllyed az ember a bűn tengerében.

Boldogság és öröm nélkülivé vált az élete – hiába az örökség és a szabadság. Úgy tűnik minden odalett. Hova jutott az ember Isten nélkül, Istennek hátat fordítva? Hanyatlás, dekadencia. Mintha a Mózes 1. kve 4-8 részének ez egy egyéni emberi történetben való kifejtése lenne: nem maradt meg semmi az örökségből.

Amit itt olyan szűkszavúan ír le két mondatban, hogy eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet élt, azt a nagyobb testvér részletezve tárgyalja az apa előtt. Semmit sem adó párkapcsolat, együttlét, ami rögtön el is illan. Pénzen szerzett öröm pillanatnyi gyönyöre. A tékozló fiú a tovaillanó vagyonával két dolgot nem szerez magának: társat és barátot. Aztán teljesen magára marad a bűn terhe alatt. Mert a Sátán jellemzően eldobja az embert, nem áll meg mellette a bajban. Magára marad. Sehol az eddigi partnerek, akik a vagyon eltékozlásában társai voltak, most a szükségben és ínségben már nincsenek mellette.

Az ínség elhozta, hogy végképp megtagadja származását: szolgának, béresnek áll be, mégpedig disznók mellé. Hány emberi sorsot láttunk, amikor valaki megtagadta származását, és boldogtalanul élve élte le az életét. Lehet, hogy előre jutott, magasabbra ért, de megtagadva származását, családját, otthonát, sose lehet boldog.

Képzeljük el, hogy ezt a története most nekünk Jézus meséli el. Ezen a ponton hallatszódott a legnagyobb megbotránkozás. Hát hogyan állhat be valaki disznók mellé. Hát ennyire nem fontos már a törvény se. Teljesen tisztátalanná lesz, és teljesen kiszolgáltatottá. Mert a bűn természete ilyen: mindent elvesz, és uralkodik fölöttünk. És lassan már semmivel se törődik a lerántott ember.

Ezt a történetet olvasva lehet igazán megérteni azt is, hogy az Isten törvénye, a Tízparancsolat mit is jelent az ember számára. Hogy mennyire megtartó és őrző erő az életünkben. Aki pedig ezt semmibe veszi, és ennek hátat fordít az az ítéletet vonja magára. Nem Isten csapása éri utol, hanem magában a bűnben is ott van már az ítélet. Elmentem otthonról és otthontalanná lettem, hajléktalanná. Örömöt pénzen vettem és ahogy elfogyott, már nem volt senki mellettem. Feladtam a vallásom, a hitem, elhagytam a törvényt, és már törvényszegőként se maradt semmim. Nem törődtem a lelki tisztasággal, beszennyeztem a testemet is, paráznává lettem, és végül a disznók óljában se jutott nekem semmi maradék.

Mi történik akkor, amikor mindent elvesztettünk? A becsületet, a tisztaságot, az ártatlanságot, a hitelünket, a szavahihetőségünket? Vajon ki marad meg mellettünk, és vajon kellünk-e így, minden nélkül, bűnösen és bűzösen is valakinek ezen a világon? Ér-e valamit az életünk?

Az elveszett fiú állapota ez, amit látunk. Az emberiség állapota ez, amiben élünk. A mi állapotunk ez. Mert eddig tud eljutni, eddig sikerül az embernek elérnie saját erejéből, tudásából, vagy fogalmazzunk úgy, ennyire telik az otthonról hozott örökségből. De vajon van-e tovább? Lehet-e innen felállni, és tudja-e az elveszett fiú folytatni? Véget vet az életének, vagy új életet kezd? Mózes első könyvében a bűn sorozata elvezet egészen az özönvízig. Minden szennynek az elmosásáig,

Hogyan lehet tisztára mosni mindezt? Tudjuk jól a választ sehogyan. A bűnös nemzedéket el tudja törölni az özönvíz. De a bűn ott marad. A bűn megmarad, és felüti a fejét azután is, hogy Noé bárkája a nagy víz elapadása után megfeneklik. A konfirmandusok is jól megtanulták arra a kérdésre a választ, hogy vajon mi magunk eleget tehetünk-e a bűnért.

De visszatérve az elveszett fiúhoz, vajon hova mehet, hova indulhat el ezek után. Azt olvassuk: ekkor magába szállt. Az emberiségnek, és nekünk, úrvacsorára készülőknek is erre van talán a legnagyobb szükségünk. Szükség van elcsendesedésre, magunkra figyelésre, magunkkal való szembenézésre. A nagy problémák közepette se találunk más kiutat, mint amit Jézus mondott Nikodémusnak: újonnan kell születned.

Az elveszett fiúnak a szívében még élt egy kép, egy emlék az atyai házról. Élt a szívében egy emlék az atyjáról. Ezért nincs itt vége ennek a történetnek. Ezért van esélye a bűnös embernek, és ezért van reménysége a mi életünknek. Milyen fontos, hogy ott legyen ez az emlék a szívetekben. A konfirmáció abban is segítség számunkra, hogy valami nagyon fontosat Isten be akar vésni a lelkünkbe, szívünkbe. Nem tudom, hogy közületek ki látott már vadnyugatról szóló filmet, cowboy-okról, vagyis marhapásztorok-ról. Tudjátok mi történik a marhákkal? A marhákat megjelölik, megbillogozzák. Egy forró vassal beleégetik a bőrükbe a gazdájuknak a nevét, monogramját. Hogy kihez tartoznak. Ez a jel már ott van a keresztelésetek óta. Jézushoz tartoztok.

Még egy nagyon fontos dolgot most meg kell jegyeznetek, hogy az életetekben bármilyen mélységbe kerültök, emlékezzetek rá, hogy kinek a jele van rajtatok, hogy kihez tartoztok, hogy kié vagyok. Tudom, készültök is a konfirmáción egy közös kérdéssel is, a heidelbergi káté 1. kérdését a fogadalomtétel előtt is elmondjátok. Az elveszett fiúnak is ott volt a szívében, ha nem is ez a kérdés, de az emléke a bizonyossága annak, hogy kihez tartozik.