János evangéliuma 7. rész 1-13. versek

János evangéliuma 7. rész 1-13. versek

Kedves Testvérek!

Ebben a mai igerészben János enged beletekintenünk Jézus családjába, otthonába, az otthoni légkörébe. Mit akar ezzel mondani? Hogy nem a világon kívül élt, hanem családban, testvérei, szülei voltak és magával ciplte a család minden áldását, de a nehézségét is. Jézus már elkezdte a nyilvános működését. János szépen érzékelteti az olvasóval azt a Jézust körülvevő állandó feszültséget és megosztottságot, ami talán mi elképzelni sem tudunk, hogy milyen lehetett elviselni. És a most olvasott igében azt látjuk, hogy nemcsak az emberek között, hanem Jézus otthonában is ott van ugynaz a feszültség.

Egy ünnep közeledik, a lombsátor ünnepe. Ősszel volt, szeptember-október környékén, amikor is a zsidók a pusztai vándorlásra emlékeztek. Lombsátrakat készítettek, és abban laktak az ünnep 7 napja alatt, ahogy az őseik is tették azt a pusztában. Az ünnep minden napján körmeneteket tartottak, áldozatokat mutattak be, igazi örömünnep volt ez. Kivilágították a templomot, az asszonyok udvarában kb. félméteres lámpásokat állítottak fel, amelyeken 4–4 aranyból való olajtál állt. Ezek nemcsak a templomudvart világították meg, hanem a hagyomány szerint olyan világosságot árasztottak, hogy egész Jeruzsálem fényben úszott. Az ünnephez hozzátartozott a vízáldozat is. A papok lementek a közeli Siloám tavához és onnan korsókban hozták fel a vizet a templomba, ahol látványosan kiöntötték, emlékezve arra ahogyan Mózes vizet faksztott a sziklából. Jézus az ünnep végén felmegy Jeruzsálembe, és odaáll a templomba a nép elé. És azt modnja Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, az nem jár sötétségbe. És akik hallgatják, azokban még élnek a hatalmas fáklyák képei. És ahogy a papok kiöntik a vizet, Jézus megszólal, Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék! És vagyok az élő víz.

Jézus családja készülődik felmenni Galileából Jeruzsálembe az ünnepre. És látják, hogy Jézus nem csomagol, nem akar indulni velük. Ekkor a testvérei vádlóan kérdezik, hogy miért nem megy és mutatja meg magát. Miért csak mindig itt tesz csodákat Galileában, ahol nem látja őt sok ember. Az igazi pezsgés, az ország központja Júdeában van, oda kellene neki is menni, hogy népszerű legyen, hogy megmutassa magát!

Mi volt vajon a testvérek motivációja? A népszerűség, amit Jézus elérhetett volna és amiben kicsit ők is fürdőzhettek volna. Menj, mutasd meg magad, tegyél valami csodát, hogy higgyenek benned! Ezeket a szavakat már hallottuk valahol. Ha Isten fia vagy, mutasd meg! A Sátán tanácsa volt ez, amikor Jézust megkísértette a pusztában. De az Úr ott is és most is ellenállt. Mert nem azért jött, hogy népszerű legyen. János világosan rámutat arra, hogy bármi amit Jézus tett, nem a maga dicsőségét szolgálata. Hanem azért tett jeleket, hogy a messiási próféciák beteljesedjenek. Nem hallgat a testvérei unszolására és nem engedi, hogy befolyásolják őt. Sokszor elgondolkozom, hogy ha Jézus ma jönne közénk, vajon hogyan élne, mit tenne, milyen lehetőségekkel élne. Ma a testévrei szavai talán így hangzanának: miért nem teszed fel magad az internetre? Miért nem posztolsz? Miért nem vagy influenszer? Akkor aztán mindenki megismerne! DE Jézusnak nem kell az olcsó népszerűség. Akkor sem kellett és valószínűleg ma sem kellene.

Ez a jelenet jól mutatja, hogy mit is kellett az Úrnak elviselnie. A testvérei nem hittek benne. Nem hitték el, hogy Jézus az, akinek mondja magát, az Isten Fia, a Messiás. Milyen fájó lehetett ez neki, hogy akik a vér szerinti rokonai, mégis olyan távol állnak tőle, és még nem tagjai az Isten családjának. Egy másik világban éltek. Jézus közelében tartózkodni nem jelenti azt, hogy az illető vele közösségben van. Az Isten-tudat még nem jelent Isten-hitet, és végképp nem jelenti azt az Istennek való feltétlen engedelmeskedést, ami Jézust jellemezte. Mit tett ebben a helyzetben? Nem sürgette őket, hogy higgyenek benne, hanem volt türelme kivárni amíg kimunkálja majd ezt bennük a Szentlélek. Feltámadása után anyja és testérei csatlakoztak a gyülekezethez, sőt, Jakab az egyik testvére lett a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. De most még hitetlenek, és Jézus nem tesz megjegyzést, nem haragszik rájuk. Nincs tele a szíve keserűséggel. Nem sopánkodik, hogy milyen családban kell élnie, hanem nagy szeretettel forul így is feléjük, akkor is, ha nem kap tőlük még megértést sem. Vajon mi tudunk-e így élni a családunkban, akár a hitetlen családtagjaink között is? Tudunk-e ilyen reménységgel várni a másik megtérésére, minden megbántottságunk ellenére imádkozni érte, vagy vele közösen? Jézus elfogadta, hogy ez az Atya akarata, hogy ebben a családban éljen. Ugynakkor sohasem hagyta, hogy az emberek őt a küldetésétől eltérítsék! Amikor sürgetik, ezzel válaszol: még nem jött el az én időm. Ti nyugodtan menjetek el az ünnepre, én majd akkor megyek, ha az Atya indít erre. Két görög szót találunk az idő kifejezésére: az egyik a kronosz, ami a folymatos időnket jelenti, amiben élünk, az idő folyását. Ezt használha Jézus a testvéreire. Ti ebben a kronoszban éltek, a világi időben, ti bármikor mehettek, de én nem. Mert ő a kairosz szerint él, ez a másik görög szó. Ez az alkalmas időt, a pillanatot jelnti. Azt, amit Isten készít el. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy gyümölcsfán beérik a termés,és eljön az alkalmas idő a szüretre. Akkor kell leszedni és nem előbb, sem később. Ebben él Jézus, az alkalmas időben, amelyet az Isten készít elő. És ez az idő most már a miénk is lehet. Nemcsak a világ szerint mérhetjük az időt, a napjainkat az éveket. Órák jönnek és órák mennek, telik, múlik az idő, a mi életünk. De meg tudjuk-e ragadni benne a kairoszokat, amik el vannak készíve számunkra? Amit Isten készít, egy-egy találkozásban, egy-egy helyén mondott igében Isten ilyen kairoszkban készíti elő a vele való találkozásokat is. Vigyázzunk, hogy ne szalasszuk el ezeket! Ne ragadjunk bele a földi időnkbe, hanem tudjuk észrevenni az alkalmakat amiket Isten készít.

Reibach Gabriella református lelkész