Csendes percek (001)

Lk. 24: 50-53

Ma fejezzük be Lukács evangéliumát.

Az evangélium egy mondatban:

Isten megváltó terve a világ számára (amely egyben Izráel reménysége is) megjelent Jézus Krisztusban.

Ha valaki szeretné, olvashatja a folytatást - az Apostolok cselekedeteit - szintén Lukács tollából.

Isten megváltó terve a világ számára (amely egyben Izráel reménysége is) megjelent Jézus Krisztusban.

Isten terve nem röplapokon, könyvekben, törvénytervezetekben vagy valamiféle hírműsoron keresztül érkezett meg, hanem egy személyben, Jézusban.

A világ vérkeringésébe úgy jött be, hogy Jézus természetfeletti módon megfogant és ebből a vérkeringésből aztán testileg távozott az Úr, szintén természetfeletti módon, akkor amikor a mennybe ment. Erről szól a Lukács evangéliumának az utolsó néhány mondata.

Jézus utolsó mozdulata: az áldás. Felemelte a kezét és megáldotta a tanítványait és így távolodott el. A tanítványok tekintetében, elméjében, emlékezetében így maradt meg a földi Jézus Krisztus.

Ez az áldás nem csak egy pillanatra ünnepélyesen felemelt két kéz - ez az áldás az ő jelenlétének, személyiségének, erejének ígérete és közlése.

Az áldás nem egy búcsúintegetés - hanem Jézus ígérete arra nézve, hogy nem hagyja magára a világot, nem hagyja magára a tanítványait, hanem hamarosan az ő Lelkén keresztül tevékeny részese lesz az egyház életének.

Ez az áldás a mi örökségünk. Jézus Krisztus ma is részese a mi életünknek. Ne essen senki abba a hibába, hogy Jézus életére úgy gondol, mint egy lezárt hagyatékra, mert aki az áldást adja, az nem csak az életének a szép emlékeit, a találkozások, a gyógyítások, a tanítások kincseit, ékköveit hagyja ránk, hanem átlép velünk a mából a holnapba. Jött velünk tegnap és átlépett velünk az éjfélen és itt van ezen a reggelen, ezen a napon. Áldásra emelt keze végigkíséri az egész napunkat - és különösen akkor jó, sőt muszály fölidézni ez, amikor problémák jönnek. Jézus áldó keze az ő tanítványain van.

Az utolsó két mondatban még olvasunk néhány dolgot a tanítványokról: egyrész leborulva imádták Jézust, majd örömmel visszatértek Jeruzsálembe, aztán pedig mindig a templomban voltak és áldották Istent.

Ezek közül egy kicsit megakadtam azon, hogy mindig a templomban voltak.

Ha cinikusak vagyunk, akkor erre azt mondjuk, hogy de sok idejük volt!

A tanítvánok életükből három évet arra áldoztak, hogy Jézussal legyenek, és aztán a maradékot meg arra áldozták, hogy Jézus üzenetét hirdessék, hogy az ő akarata szerint, az ő küldetésében éljenek.

Mit tanulunk ebből mi, akik általában reggel dolgozni megyünk, akinek vásárolni kell, akinek a gyerekekkel vagy az unokákkal kell foglalkozni. Mit tanulunk ebből mi, akiket lefoglal szinte teljesen a házimunka, a kert, a műhely, vagy - valljuk be - akiket lefoglal a TV vagy a számítógép. Temérdek dolgunk van! Mit kezdhetünk mi azzal, hogy a tanítványok mindig a templomban voltak? Ráadásul mi most a templomba végképp nem mehetünk!!!

Testvérek, én azt hiszem, hogy az akkori tanítványok is ettek, ittak, kerestek pénzt, családi életet éltek, sőt pihentek és szórakoztak is. Viszont amikor azt halljuk, hogy mindig a templomban voltak, az arra figyelmeztet bennünket, hogy a szívük mindig ott volt Istennél. Gyakorlatilag Isten színe előtt élték az életüket, vagy így is mondhatjuk, Jézus Kriszrtus űédó kezére feltekintve élték az életüket.

Nagy kihívás ez, hgy mindig és nagy lehetőség is!